Voltak idők, amikor éltem-haltam mindenért, amihez Quentin hozzányúl, aztán jött a Kill Bill 2, amely után szomorúan vontam le a következtetést, hogy ez a sztori bizony elfért volna egyetlen erős filmben is. Mindezt, a csalódásomat csak tetézte a Death Proof, amely hagyján, hogy annyira nem is Grindhouse, mint amilyennek Rodriguez szerette volna, de a két action-jelenetet leszámítva nem hagyott mély nyomokat bennem. A fanatizmusom QT felé elszállt, néhány éve reméltem, hogy újra magára talált, most pedig bizonyossá vált mindez. De ennyit a privát történelemóráról.
Az igazat megvallva, Tarantino nem nagyon akart változtatni azon a recepten, amelyet a Basterds-ben is használt. Még mindig lassan mesél, de még mindig remekül csinálja azt, főleg a dialógusokban erős a film, ahogy azt tőle megszokhattuk. Ezúttal azonban nem zsidó, hanem egy fekete rabszolga főhős viszontagságait követhetjük nyomon, két évvel a Polgárháború előtt, amikor, már ha mondhatjuk így, a rabszolgatartás Amerikában a fénykorát élte. Személy szerint örülök, hogy Tarantino egyre merészebben váltogatja a különböző korokat - reméljük legközelebb tényleg a szeszcsempészet idejébe kalauzol el minket - bár valamennyire azért hiányzik az amerikai bűnözők élete, napjainkból.
A történet szerint Dr. King Schultz, az egykori fogorvos, mára fejvadásszá avanzsálódott férfi kénytelen megszöktetni egy rabszolgát, Djangót, mert csak ő tudja, hogy néznek ki azok a körözött bűnözők, akiket a doki keres. Egy idő után azon kapják magukat, mennyire jól kijönnek, milyen jól megy a közös munka, hiszen Django eléggé talpraesett ember. Az is kiderül, hogy Django felesége jelenleg szolgaság alatt van egy bizonyos ültetvényes, Calvin Candie birtokán. Schultz ajánlatot tesz: segít neki visszaszerezni az aráját.
Lefutva a kötelező köröket, muszáj megemlíteni, milyen kaliberű színészi alakításokkal ajándékoztak meg minket. Először is Christoph Waltz, aki bár "Zsidóvadászként" hitelesebb volt, de itt is megállta a helyét, hozta a humoros oldalát is. Jamie Foxx is remekel, szó se róla, de a két legnagyobb játékot Leonardo DiCaprio és Samuel L. Jackson könyvelheti el. Előbbi az ültetvényes, kissé talán ripacs, de két mondat után simán utálható ficsúr, míg utóbbi annak a szolgája, de közel sem a pozitív oldalon állva, majd meglátjátok. Jackson megint elérte azt, hogy egy tekintettel lerí róla a gonosz.
Persze attól függetlenül, hogy végeredményében remek filmről beszélünk, nem árt felkészülni egy-két negatívumra, elsősorban néhány apróbb logikai botlás, amik felett akár még szemet is hunyhatunk, de ami nekem nem igazán tetszett, az a két részre osztott finálé: bár az első fele hatalmasat ütött azzal a bizonyos lövöldözéssel, de onnantól kezdve - talán a filmben először, az utolsó 15-20 percre - egy kisebb lejtmenet vette kezdetét. És ezt kár volt. De szerencsére van, mi kárpótoljon minket, hiszen tipikus Tarantino mozival állunk szemben, nagy hangsúlyt fektetve a párbeszédekre, fröcsög a vér is dögivel, sőt, a humort sem spórolták ki, de nem is vitték túlzásba szerencsére.
És végül...
Joggal állíthatjuk, hogy az Inglorious Basterds testvér-filmjével állunk szemben, ha a film szellemiségét, illetve kivitelezését nézzük. De ha már tesókról van szó, akkor nálam a Django inkább kisöcsi, mert a Brigantyk valamivel jobban tetszett, hiába volt ott egy komoly történelem átírás. Azt a filmet már háromszor láttam, talán az is lehet az oka, hogy egyszer sem veszített az erejéből, ellenben a Django esetében megvan az esély arra, hogy néhány újra nézés alkalmával már elsiklok a hibák felett, és még feljebb is értékelem. 8/10.
0 Comments:
Megjegyzés küldése
Mielőtt írnál, olvasd el
- Más fiókból is be tudsz jelentkezni, hogy hozzászólást írj, de ha erre nincs lehetőséged, kérlek, akkor se írj névtelenül. A legördülő listában a Név/URL-re kattintva tudsz nevet adni magadnak.
- A megjegyzésben van lehetőség html kódok használatára.
Köszönet