Looper

Ha van valami, amihez Rian Johnson igazán ért, akkor az a stílusok remekre szabott keverése, a zsánerműfajok összeeresztése. Elvégre hadd szóljon, nem? Nem volt elég a Brick, vagy a The Brothers Bloom, ezúttal más vizekre evezett ugyan, de a Looper nem csak az ő karrierjében lehet mérföldkő, ez kérem akár még egy filmtörténeti megálló is lehet, hiszen a sci-fi, az akció és a dráma hármasának kib*szott jó koktélját rakta elénk.

2044-ben járunk, ugyan még nincs időutatás, de vannak bizonyos looperek, amolyan jövőgyilkosok, akik a harminc évvel későbbről visszaküldött alakokat teszik el láb alól, lévén, hogy a jövőben már a maffiának sem megy olyan egyszerűen a hullák eltüntetése. A looper csőre töltve várja az áldozatot, aki hátrakötözött kézzel, bezsákolt fejjel megérkezik, de nincs kecmec, már kapja is a golyót. A trükk az egészben, hogy előbb vagy utóbb minden ilyen bérgyilkosnak el kell tennie láb alól saját magát, az időskori énjét. Ez persze benne van a munkaszerződésben, ez az a bizonyos utolsó meló, cserébe a jutalom jó néhány aranykő, amellyel aztán békésen éldegélhet valahol, persze azzal a tudattal, hogy eljön majd a nap, amikor elkapják, és visszaküldik meghalni. A történet főhőse Joe (JGL), neki is eljön ez a nap, amikor szembesül az öreg Joe-val (Willis), aki viszont nem hagyja megöletni magát.

Ennyit a sztoriról, mert ennyit bőven elég tudnod róla.

A továbbiakban ugyanis egy sajátos, de annál érdekfeszítőbb macska-egér játék kerekedik ki a szemünk láttára. Rian Johnson új oldaláról mutatkozott meg, mert egyszerűen nagyon fasza akciójeleneteket sikerült leforgatnia. De még mielőtt bárki félreértené, nem túlzok, ha azt mondom: a Looper egy dráma. Méghozzá karakterközpontú. Ez elsőre abszolút nem jön át, de még másodszorra sem válik igazán nyilvánvalóvá számunkra, azonban ahogy elmerülünk a filmben, ahogy kapjuk az arcunkba a remekül megírt fordulatokat, idővel azért szembesülünk vele, hogy itt sokkal, de sokkal többről van szó, mint egy sima időutazós akció-sci-fi.

Nem fogok hazudni, a film tempója egy idő után leül, az ember azt hinné, elfogyott a szufla, kicsit tartottam is tőle, hogy az észbontó felvezetés után most akkor ennyi volt a kraft, de lassacskán leesett a szívemről az a bizonyos nagy kő, főleg, hogy ezzel a tempóváltással az a bizonyos finálé csak még nagyobbat tudott ütni. Markoltam is a karfát rendesen. Szerencsére Rian Johnson pontosan tudta, mit csinál, nem hiába dolgozott olyan sokáig a forgatókönyvön.

Most kitérnék kicsit a szereplőkre. Van ugye két Joe, akik bár ugyanazon személyek, de az egyikük mégis csak plusz harminc év tapasztalattal bír, és így mondhatni teljes ellentétei egymásnak. És ezt valami nagyszerűen sikerült megírni. Míg az ifjú Joe még simán csak fiatal szellemiségű, és valamivel lazábban kezeli a dolgokat, addig itt van az öreg énje, aki, ahogy azt Bruce Willis-től elvárjuk, egy kiégett, öreg róka. Többet látott már, több mindent élt meg, többet csalódott, és nem véletlenül akarja megváltoztatni a múltat. Joseph Gordon-Levitt pedig remekül hozza Bruce-t. Nem viccelek, amikor ezeket a sorokat írom. Nyilván a maszkírozás is sokat rátett arra, hogy hasonlítsanak egymásra, de vannak pillanatok, amikor példának okáért JGL bevág egy klasszikus Wilis-mosolyt, és te egyből az öregre asszociálsz. De nem csak itt érződik, hiszen szinte egy az egyben betanulta a mimikáját.

Könnyen bele lehet kötni pár dologba, ezt nem kétlem. Aki nagyon akar, bármelyik időutazós filmben találhat bakit. Éppen ezért felesleges is keresni. A trailer jóval másabb élménynek festette le előzőleg a Loopert, talán ezért is sikerült jobban élveznem mind a két órát, de nem kétlem, hogy sokan pont emiatt fogják kihagyni. Pedig kult-gyanús film, effelől semmi kétségem, mert teljesen más szintre helyezi azon műfajokat, melyekből építkezik. Az év egyik legegyedibb és egyben legjobb élménye. 8/10 - és fél.