A Good Day to Die Hard

Szomorú, csalódott, és kissé dühös is voltam egyszerre, amikor kifelé ballagtam a teremből. Ha a Taken 2 esetében megtanultuk, hogy Oliver Megatont nem szabad akciófilmek közelébe engedni, akkor ezúttal John Moore nevét is tessék vele egy kalap alá vetni, mert neki sem megy ez a műfaj.

Elsősorban érdemes megjegyezni, hogy aki Die Hard filmre számít, az csalódni fog. A Good Day to Die Hard ugyanis közelébe sem ér az elődöknek, amelyek miatt én személy szerint - de azt hiszem mindenki más nevében is beszélhetek - DH-fanatikus lettem annak idején. Garantálom, hogy a negyedik rész gyűlölői is visszasírják azt a részt. De ha eltekintünk attól, hogy ezt a rettenetet Die Hard néven próbálták legyömöszölni a torkunkon, és próbálunk úgy tekinteni rá, mint egy sima akciófilmre, még ez sem menti ki a szarból John Moore próbálkozását. Egyszerűen nem hittem a saját szememnek, amikor peregtek előttem a képkockák. Az autós üldözést - na meg persze azt, hogy Kamarás Ivánnak végre behúz egyet valaki - leszámítva a film úgy pocsék, ahogy van.

A történet röviden annyi, hogy McClane fia Moszkvában kémkedik, ám bajba kerül. Apja mihelyst tudomást szerez róla, máris repülőre ül, hogy kiszabadítsa rég nem látott csemetéjét. A sztori tehát nem csak egy ezer sebből vérző akciófilmet takar, de nem kevés apa-fia kapcsolattal foglalkozó dialógust próbáltak beleerőszakolni, és ezek egy idő után már borzasztóan idegesítővé váltak, főleg, hogy amikor épp nem döntik romba fél Budapestet, másról sincs szó, csak hogy az öreg McClane mennyire bánja, hogy nem volt ideje a gyerekeire annak idején, miközben a fia makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy már pedig nincs béke, és, hogy "apa, te ciki vagy". Persze könnyen kitalálható, hogy a végére azért megenyhül, de ez egy olyan giccses zárójelenethez vezet, amellyel aztán teljes mértékig megadták a kegyelemdöfést a filmnek.

És itt Willis csak asszisztál...

Mert ha tetszik, ha nem, a főszereplő itt Jai Courtney. Willis jobbára csak tanácsokat osztogat, ellő pár egysorost, de végig csak fia árnyéka tud maradni. Ő a második ember a csapatban, és ez nem is lenne túlzottan zavaró, ha előre felkészítik az embert erre a koncepcióra. Courtney amúgy tipikus akciófilmes kaliber, hiszen egyetlen, mogorva arckifejezéssel nyomta végig a filmet, megvan a fizimiskája hozzá, hogy a műfajban érvényesülni tudjon, nem is volt vele gond, de hát basszus, mi nem erre számítottunk. Ezen kívül még azt tenném csak hozzá, hogy hol vannak már azok az idők, amikor a film végére McClane már járni alig bírt, mentőt akart, amit meg is kapott, és bicegve, segítséggel tudott csak eljutni a hordágyig? Sajnos kedvenc zsarunk egy robot lett, akivel történhet akármi, zuhanhat akármekkorát, kaphat akármekkora ütést/rúgást, neki ez meg se kottyan. Akárcsak egy szuperhős. Pedig mint ahogy azt egykor megemlítette: öregember nem gyorsvonat. Itt viszont ő maga az Intercity.

Hosszasan sorolhatnám még itt a további negatívumokat, miszerint a gonosz az egyik jelenetben tiszta hülyét csinál magából, hogy mennyire tipikus akciófilmes fordulatot sikerült a végére beleerőltetni, hogy milliószor elhangzik a rossz fiúk szájából, hogy "szerezd meg a fájlt", és hasonló nyalánkságok, amelyek mind-mind csak rombolják az "élményt", de azt hiszem a lényeget elmondtam, ezek csak apróbb lehúzó tényezők.

És végül...

Ekkora csalódásban ritkán van része az embernek. Pedig még a kritikáktól is távol tartottam magam, azt ugyan tudtam, hogy szinte sehol se szeretik, de próbáltam nulla elvárással leülni. És még így is egy akkorát koppantam, hogy nagyon. John Moore fogta a Die Hard-ot, mint fogalmat, mint mítoszt, és megerőszakolta és megölte...csak épp más sorrendben. Se a széria tovább gondolásaként, se önálló akciófilmként nem állja meg a helyét. 3/10.

Brutál nagy mélyrepülés, ahhoz képest, hogy az előző részek mennyire tetszettek.